Fogarasi-havasok, Madarasi Hargita, Medve-tó, bobozás, szekerezés. Csak néhány, azon programok közül, amelyeken részt vett a Pécs-Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközség a július 7-től 13-ig tartó gyülekezeti táborban, az erdélyi Sóvidéken. “Legyen bennetek só! “- szólt a hét vezérigéje, amely nem csak a tábor idejére adott lelki útravaló. Szubjektív élménybeszámoló.
Közösség, kapcsolatok épülése és mélyülése, lelki megtapasztalások az élmények útján. Röviden így lehetne összefoglalni az egy hetes gyülekezeti tábort. A hét felütését a csombordi gyülekezet meglátogatása adta, ahol meleg szívvel, testvéri szeretettel fogadták, a több száz kilométer megtétele után kissé már elgyötört csapatunkat. A bőséges ebédnek, a hideg dinnyének, jégkrémnek és a baráti fogadtatásnak köszönhető testi, lelki felfrissülés után újult lendülettel láttunk neki az előttünk álló útnak, Korondig. Az Enikő Panzióba érkezve – hiába állt mögöttünk nyolcszáz kilométer – úgy éreztük, hazajöttünk.
A reggeli áhítatok útravalóul szolgáltak az egész napra, míg az esti alkalmak az elcsendesedést, és elmélyülést segítették. Minden napnak megvolt a maga áldása. Amikor szakadó esőben, és tejködben kanyargott felfelé buszunk a híres Transzfogarasi úton, lemondtunk arról a lélegzetelállító látványról, amelyet amúgy ez az út nyújt. Ekkor egyszer csak, mintha víz alól bukkantunk volna fel, előbújt járművünk a ködből, s elénk tárult a havasokba felfelé kígyózó út egyedülálló látványa, s az ebben a magaslatban rejtőző természeti kincsek ritkasága.
A hosszú úton velünk tartott vendéglátónk, Bíró Lajos bácsi is, akitől nem csak idegenvezetést kaptunk, hanem leckét hazaszeretetből és helyzetértékelésből. Lajos bácsi elmondta: ők nem kesereghetnek a nehézségeken. A székely ember saját kezébe veszi megélhetését és boldogulását. Találékonysággal és kemény munkával, az adott körülményekből a legjobbat hozza ki, így teremtve családjának otthont, s békét. Tamási Áron gondolata mentén élik az életüket: ”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Áldás volt, amikor a Madarasi Hargitán a ködös, esős, hideg idő után napsütés fogadott. Mintha az Isten mosolyának fénye simogatta volna arcunkat, a hegycsúcson, egymás kezét fogva elmondott ima, és elénekelt Székely Himnusz közben. A hegyen állva mindannyian éreztük az ősök hitéből eredő erőt. A fenyvesekkel borított vad hegycsúcsok büszkén hirdetik, hogy a földi törvények ugyan elvehetnek hazát, s földet, ahol a lélek magyar, ott a föld is magyar marad. “Áldás leszel!“ (1Móz 12,2) Megélhettük az igét, amikor lefelé menet többen megszólítottak, s elmondták: hallva alkalmunkat, maguk is meghatódtak.
A mély lelki megtapasztalások mellett a hét apró áldásait is megélhettük: a gyerekek egymás közötti kapcsolódását, azt a szeretet, amellyel a kamaszok fordultak a kicsikhez, egy-egy elkapott mosolyt, egy jó beszélgetést, az erdélyi hegyek látványát, amely beleég az ember lelkébe, s hogy az otthonunktól nyolcszáz kilométerre is azt érezzük: itthon vagyunk. Mindez nyomot hagy. Olyan nyomot, amelyhez érdemes visszanyúlni, amikor a hétköznapok maguk alá gyűrnének.